Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb értékelés

Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című könyvről olvashatjátok a véleményemet.

A könyv adatai:
Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 88
Fordító: Bándi Eszter
ISBN: 978 963 324 512 5

Fülszöveg:
„Noah életében különleges szerepet tölt be nagyapja, akivel nagyon hasonlítanak egymásra, és akivel minden beszélgetés egy új kalanddal ér fel. Nagyapó már rettentően öreg. Olyan öreg, hogy a dolgok kezdenek elmosódni a fejében. Szeretett számjegyei, remek ötletei, egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról, nagyanyó emléke. Mindezek gyönyörűséges, szívszorító képekben kavarognak agyának egyre fáradó tekervényeiben. Olyan, mint egy kihunyóban lévő csillag. Vagy egy különleges táj, amely lassan eltűnik a vastag hótakaró alatt.

Ez a kötet az emlékekről és az elengedésről szól. Azért született, hogy az írója megértsen bizonyos dolgokat. És mi, az olvasói is megérthetünk általa valamit. Valami fontosat a búcsúzásról. Mert ez a könyv búcsú és találkozás egyszerre.”

 

Véleményem:
Egy hihetetlenül szép és elgondolkodtató könyv ez, amit tényleg mindenkinek tudnék ajánlani.

Központjában a demencia áll, amit regény formátumban fog meg az író több szempontból is. Egyrészt a nagyapó szemszögéből láthatjuk, hogy milyen érzés lehet egyre jobban leépülni, egyre kevesebb dologra emlékezni. Érdekes volt azt is látni, ahogy leírta az egészet, hogy hogyan kellene mindezt elképzelnünk, átélnünk, hogy ténylegesen lássuk azt, amit ő. Olyan példák voltak erre, mint például, hogy az unokájával ül egy padon egy olyan téren, ami egyre kisebb és kisebb lesz. Messze egyre romosabb házakat látnak, amelyek az emlékeit képviselik. A földön matek egyenletek vannak felírva, hisz imádta a matekot, szerinte sok mindent megmagyaráz az életben a matematika, de ezek az egyenletek egyre jobban eltünedeznek, ahogy az emberek sétálnak. Noah, az unoka játékai is megtalálhatóak ezen a helyen, de összevissza vannak elhelyezve, ezzel szemléltetve a kuszaságot a fejében. Vagy ami szintén nagyon megérintett, hogy papírokra vannak felírva az ötletei, de egy sárkány tüsszentésével elrepülnek azok, vagyis eltűnnek, nem emlékszik már rájuk.
Nagyon erős szemléltetés még az is, hogy nagyapónak van egy kedvenc vicce, ami jó párszor felmerül a könyvben. Viszont ahogy haladunk a történetben, annál kevésbé emlékszik erre is.
Akik régóta követnek, azok tudják, hogy nagyon szeretem az éjszakai égboltot, így a csillagokat is. Ez a kisregény pedig még a csillagokat is felveti, méghozzá azoknak a halálát vonja össze az emberi testtel és aggyal.
A másik, ami még jól szemlélteti számunkra a demenciát, az az, hogy ahogy nagyapó, úgy a könyv is csapong, hol itt, hol ott vagyunk. Sokszor hirtelen nem is tudjuk, hogy kerültünk egyik mondat után a másikhoz.
Szóval számtalan metaforával és hasonlattal írja le nagyon szépen és egyben fájdalmasan a demenciát.

Nagyapóhoz az unokája áll a legközelebb, így a legtöbbször vele látjuk, de azért nagyapó fia, vagyis az unokája apja is többször felmerül. Vele nem olyan jó a viszonya, többször veszekednek is, de közben azért, ahogy veszítik el egymást, annál jobban érezni egyfajta kötődést is közöttük. Nagyapó szemszögéből a fiát is sokszor máshogy látjuk. Sokszor kicsinek, gyereknek látja. Van, hogy nem ismeri fel, máshol pedig “tisztán” látja őt. Aki még közel állt hozzá, az a felesége, de sajnos ő már elhunyt. Mégis többször hozzá fordul tanácsért, persze csak fejben, egyfajta álomképként. Iszonyat aranyosak voltak ezek a jelenetek, mert amikor nosztalgiázott vele, vagy az unokájukról, vagy épp a felejtésről és félelmeiről beszélt, nagyon érezni lehetett, hogy mennyire szerették egymást. Egyfajta menedéke és otthona is számára a felesége.

Valamint nemcsak nagyapó révén ismerkedhetünk meg a demenciával, hanem a fia és unokája révén is, ugyanis az ő szemszögükből is olvashatunk. Egyiket sem volt könnyű olvasni, hisz míg egyiknél érezhetjük, hogy milyen lehet nagyapónak, másiknál pedig azt érezhetjük, hogy milyen egy számunkra fontos embert így elveszíteni, hogy közben még életben van.

Nagyon tetszik az is, hogy a cím értelmet nyer. Miután kiderült az értelme, onnantól kezdve jobb címet elképzelni sem tudnék ennek a műnek. Tökéletes a cím választás véleményem szerint.
Másik szintén nagy plusz pontja, hogy ahogy kezdődik, úgy is fejeződik be a könyv, vagyis egyfajta keretet ad ezzel a történetnek.

Összegezve:
Hiába rövid, annál ütősebb. Ritkán szólít meg úgy egy könyv, mint ez. Az elején már annyira magával ragadt, hogy el is érzékenyültem, majd azt vettem észre, hogy elkezdtem sírni, a végén pedig bőgtem is. Jó sokszor kellett a könnyimet letörölni, hogy olvasni tudjak, az egyszer biztos. Nagyon szívfájdító, de egyben szép is volt az egész, ahogy a demenciát bemutatta. A rajzok pedig csak még aranyosabbá tették az egészet.
Egyértelműen kedvencem lett, amit biztos nem utoljára olvastam. Ezután tuti olvasok még az írótól.

Kedvenc

Kiemelt idézetek:
☆ „– Annyira megnőtt, bárcsak láthatnád.
    – Látom ám, látom.
    – Hiányzol, egyetlenem.
    – Ott vagyok veled, drága morcosom.
    – De csak az emlékeimben. Csak itt.
    – Nem számít. Úgyis ezt az oldalad szerettem a legjobban.
    – Megmértem a teret. Ma éjjel is összement egy kicsit.
    – Tudom, tudom.” ☆ (20-21. oldal)

☆ „– A tanárunk arra kényszerített minket, hogy írjunk egy fogalmazást arról, mik akarunk lenni, ha nagyok leszünk – meséli Noah.
    – Mit írtál?
    – „Először inkább arra koncentrálnék, hogy kicsi vagyok.”
    – Nagyon jó válasz.
    – Ugye? Inkább lennék öreg, semmint felnőtt. Minden felnőtt dühös, csak a gyerekek és az öregek nevetnek.
    – Ezt írtad?
    – Igen.
    – Mit mondott a tanárod?
    – Azt, hogy nem értettem meg a feladatot.
    – Mire te?
    – Hogy ő nem értette meg a választ.” ☆ (40-41. oldal)

☆ „– Átlagon felüli átlagos életet éltünk.
    – Átlagosan átlagon felülit.” ☆ (67. oldal)

☆ „– Nagyanyó hitt Istenben, te viszont nem hiszel. De azért még bekerülhetsz a mennyországba, miután meghalsz?
    – Csak ha tévedtem.” ☆ (70. oldal)

☆ „– Igen. A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb lesz.
    Apa leguggol, és átöleli.
    – Drága, okos fiam. Annyira szeretlek, Noah, amekkora az ég sem lesz soha.
    – Mit tehetünk, hogy segítsünk nagyapónak?
    Apa a fiú pulóverébe törli könnyeit.
    – Vele mehetünk az úton. Hogy ne legyen egyedül.” ☆ (81. oldal)

 

Köszönöm, hogy elolvastátok!
Fruzsi