H. D. Carlton: Levadászni Adeline-t (Macska-egér duológia 2.) értékelés

Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben a Levadászni Adeline-t című könyvről olvashatjátok a véleményemet.

Köszönöm a közös olvasást, Niki!

A könyv adatai:
Kiadó: Rainy days
Kiadás éve: 2024
Oldalszám: 654
Fordító: Alföldi Zsófia
ISBN: 978 963 580 315 6

Fülszöveg:
„A Gyémánt

Együtt jár velem a Halál, de a kaszás nem ér fel velem. Férfiaknak öltözött szörnyekkel és olyanokkal teli világban ragadtam, akik nem azok, akiknek látszanak. Nem tartanak itt örökké. Már nem ismerem meg azt, akivé váltam. És igyekszem visszaverekedni magamat a vadállathoz, aki éjszakánként ered a nyomomba. Gyémántnak neveznek.
De csak egy halál angyalát teremtették meg.

A Vadász

Ragadozónak születtem, véremben van a könyörtelenség. Amikor éjszaka ellopják, ami az enyém, mint egy erődben elrejtett gyémántot, szembesülnöm kell azzal, hogy képtelen vagyok visszatartani a vadállatot. Vér áztatja a földet, amikor cafatokra tépem a világot, hogy megtaláljam. És visszahozzam oda, ahova tartozik. Senki sem menekül a haragom elől. Főként nem azok, akik elárultak.

A macska-egér duológia második, befejező része”

Véleményem:
A legjobb könyv, amit 2024-ben olvastam. Egyszerűen odáig vagyok érte.

Döbbenetes mennyi érzelem van ebben a könyvben. A történet ott kezdődik, ahol az első részben abbahagytuk, vagyis Addie-t elrabolják, miközben Zade sincs biztonságban. A könyv első felében iszonyat fájdalmas volt olvasni, hogy Addie-nek mi mindenen kell keresztül mennie az emberrablóknál. Egyáltalán nem vették úgy emberszámba. Ahogy a többi lányt se, akik még ott voltak mellette. A lányok hiába mentek körülbelül ugyanazon át a hetek alatt, sajnos nem tudták ezt kibeszélni egymásnak, vagy támaszként ott lenni a másiknak. Sőt, az egyikük kifejezetten még megnehezítette például Addie-nek az ott létét. Ténylegesen szörnyű körülmények között volt, ahol egy cél volt csupán. Egy-egy befolyásos és kegyetlen férfihoz készítették fel őket, akiknél majd ők fogják a férfiakat minden kedvük szerint kiszolgálni, mintha nem érző emberi lényekről beszélnénk. Ezek a felkészítések olyan brutálisak voltak, hogy sokszor meg kellett állnom, mert felfordult a gyomrom ezektől az emberektől. Volt például konkrét vadászat, ahol a lányok ténylegesen a prédák voltak, akikre rá is lőhettek, vagy például megerőszakolás, stb. Nem szeretnék mindent elárulni, de azért érdemes erre számítani, ha valaki olvasni szeretné.
A könyv mivel váltott szemszögű, így láthattuk, ahogy Zade igyekszik mihamarabb megtalálni és kimenteni Addie-t. Viszont nem kezdőkkel volt dolga, így egy jó ideig eltartott ez.

A könyv második felében már a gyógyulás hosszú folyamatát láthatjuk, valamint a végén bosszút is állnak. Hiába örül meg Addie is Zade-nek, amikor végre ismét együtt lehetnek, egyszerűen annyira megtörték, hogy egy jó ideig nem bírja elviselni egy férfi érintését sem, köztük Zade-et sem. Egyszerűen megszakadt emiatt a szívem, megint egy másik értelemben, mint a regény első felében. Zade viszont annyira kitartó és türelmes volt Addie-hez, hogy azt leírni nem tudom. Tudtam, hogy Zade valószínűleg a második rész végére kedvencem lesz, de arra nem számítottam volna, hogy ennyire. Egészen a top 3 kedvenceim közé bekerült. Valamint ahogy befejeztem a könyvet, már olvastam volna újra az első részt. Szóval mindenképpen újra fogom ezt a duológiát olvasni.

Az olvasás alatt nem egyszer volt, hogy majdnem elsírtam magam. Igazából egész sokszor már el-el érzékenyültem, de nem könnyeztem meg. Aztán jött az utolsó oldal a cselekményben. Vagyis inkább egy rövidke levél. Ahogy azt elkezdtem olvasni, már könnyek gyűltek a szemembe. Majd megláttam az utolsó mondatot. Ott törtem meg teljesen. Rendesen elkezdtem zokogni, ahogy fejben közben újrajátszódott bennem, hogy honnan hova jutottunk. Teljesen a legelejétől kezdve, amikor még Zade zaklatta Addie-t, majd, amiken keresztül mentek együtt és külön-külön, hogy a végére ismét együtt, boldogan legyenek.

Csodálatos volt látni a karakterfejlődéseket is, ami főleg Addie-nél szembetűnő. Míg az elején egy zaklatójától félő és egyben kíváncsi lányt ismerhettünk meg, addig a végére egy iszonyat erős személlyé nőtte ki magát.

Összegezve:
Ez a duológia nagykedvencemmé vált, amit biztosan olvasni fogok még. Hihetetlen mennyi mindenen mentem keresztül általa.
Ez a rész sokkal inkább játszik az érzéseinkkel, mint az első. Az oldalak tele vannak fájdalommal, de közben, ahogy minden rosszban, itt is lesz jó is. Például a könyv második fele erősen a gyógyulásról szól, ami más módon fájt. Egyszerűen megszakadt a szívem a szereplőinkkért, de csodálatos volt látni, amikor végre tényleg megint egymásra találtak.
Elsőnek ahogy befejeztem a második részt, csak a sorozatot kedvenceltem Molyon, mert nehéz volt külön választani a két részt. Ezek együtt tesznek ki egy egészet, de tényleg. Mégis aztán ahogy végig gondoltam, a második olvasása alatt vált ekkora kedvenccé ez a duológia, így végül ezt külön is kedvencezem.

Ahogy a duológia, úgy Zade is nagykedvencem lett. Már az első részben nagyon megszerettem, de itt ténylegesen oda meg vissza voltam érte. Így a top 3 kedvencem könyves szereplőm közé került.

Ha szeretted az első részt, akkor ajánlom figyelmedbe! Viszont fontosnak érzem kiemelni, hogy ennél a résznél tényleg olvassátok el a felhívást, mert nagyon sok igazán nehéz témát boncolgat az írónő. Valamint csakis 18 éven felülieknek ajánlott!

Kedvenc

Kiemelt idézetek:
☆ „Amikor az utolsó oldalra érek, megszakad a szívem, és számtalan kérdés merül fel bennem. Amilyen gyorsan vigaszt leltem a naplóban, olyan gyorsan válok újra vigasztalanná és üressé.
    Könnycsepp ül a szempillám szélén, miközben eszeveszetten lapozom az üres oldalakat, mert a további szavaira lenne szükségem. De nem találok mást, csak üres oldalakat.” ☆ (9. fejezet)

☆ „– Meadows, bébi. Meadows a vezetéknevünk.
    – A tiéd. Ne szaladj ennyire előre. Elvárom, hogy könyörögj.” ☆ (23. fejezet)

☆ „Hidegvérű gyilkos, mégis könnyen felolvad egy túlélő reményteljes tekintetétől. Ugyanúgy hatással van rá, mint rám, mert amikor az ember csapdában van, és rémült, az első, amit elveszít, az a remény, és ez a legpusztítóbb. Tehát ezt visszaadni valakinek… az egyik legszebb ajándék, amit csak kaphat.” ☆ (25. fejezet)

☆ „– Nem vágtad le a töviseket – suttogom.
    – Korábban megvédtelek téged a sérüléstől, de néha csak akkor lehetünk úrrá a fájdalmon, ha magunkhoz öleljük.” ☆ (32. fejezet)

☆ „– Hé, Zade!
    – Igen, bébi?
    – Köszönöm, hogy elhoztad nekem a rózsaszín ködöt.” ☆ (Epilógus)

Köszönöm, hogy elolvastátok!
Fruzsi