Agatha Christie: Tíz kicsi néger értékelés

Sziasztok!

Ebben a bejegyzésben a Tíz kicsi néger című könyvről olvashatjátok a véleményemet.

(Mert többen nincsenek és A láthatatlan hóhér címmel is megjelent.)

A könyv adatai:
Kiadó: Helikon
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 278
Fordító: Szíjgyártó László
ISBN: 978 963 479 315 1

Fülszöveg:
„Tíz egymásnak ismeretlen ember meghívást kap egy pazar villába. A villa egy sziklás, elhagyatott szigeten áll, amely sziget néger fejhez hasonlít, arról kapta a nevét is. A villa titokzatos tulajdonosáról mindenféle pletykák keringenek. A vendégek, bár valamennyiük múltjában van valami, amit legszívesebben elfelejtenének, reménykedve és örömmel érkeznek meg egy pompás nyári estén a sziklás öbölbe. A tulajdonos azonban nincs sehol… A felhőtlennek ígérkező napokat egyre félelmetesebb események árnyékolják be. A sziget látogatóit a különös fordulatok hatására hatalmába keríti a rettegés. Tízen érkeznek. Hányan távoznak?
A bűnügyi regény koronázatlan királynőjének talán legjobb, leghíresebb művét tartja kezében az olvasó.”

Véleményem:
Ez a könyv sokkal jobban tetszett, mint ahogy azt vártam.

Nem kicsit féltem azért tőle, mert nem tudtam, hogy a klasszikus krimik mennyire tetszenének nekem. Bár már évek óta gondolkoztam rajta, hogy egyszer kipróbálnék valamit Agatha Christie-től. Viszont sokáig csak gondolkoztam ezen, hogy jó lenne, de valahogy nem volt hozzá elég bátorságom, hogy belekezdjek valamelyik könyvébe. Egyrészt az is kérdéses volt, hogy egyáltalán mivel kellene kezdenem nála. Végül aztán Bookstán egy sztoris játéknak köszönhetően rávettetek engem, hogy próbálkozzak meg vele, méghozzá a Tíz kicsi négerrel. Nagyon szépen köszönöm ezt itt is Nektek! Olyan jó élményt nyújtott számomra, hogy tervezek még az írónőtől olvasni majd. Csak az a kérdés még, hogy mi legyen majd az. Egyébként nagyon gyors elhatározás volt az, hogy elolvassam végül. Miután rávettetek, másnap mentem a helyi könyvtárunkba, ahol kiszúrtam ezt a könyvet, és elkezdett hívogatni. Egyszerűen nem tudtam ott hagyni.

Miután kinyitottam, jött egy újabb félelmem. Nem tudom miért, de tartottam az írásmódtól. Nos, nem kellett volna. Én a Helikonos kiadást olvastam, amit Szíjgyártó László fordított, és teljesen jónak tartottam az írásmód stílusát. Ha már a kiadásra kitértem, bevallom az egész könyv kialakítása megtetszett végül.

Majd az első fejezetet alatt megjelent a harmadik félelmem. Hirtelen annyi szereplőt zúdított ránk az írónő, hogy kicsit sok volt nekem, és féltem, hogy most mégis hogyan fogom én ezt mind megjegyezni, hogy ki kicsoda. A könyv elején egyébként még többször visszalapozgattam, hogy tisztában legyek a nevekkel, de az első gyilkosság után már nem volt erre szükség, mert addigra már megvoltak a szereplők nekem.

Maga a történetet nem hiszem, hogy nagyon be kellene mutatnom, de azért röviden – már amennyire én arra képes vagyok – kifejtem.
Az első fejezetben megismerjük a szereplőinket, akik mind kapnak egy-egy meghívót a Néger szigetre, és épp oda utaznak. A szereplők igen más személyiségek, és bár első ránézésre nem igazán találhatunk bennük közös vonásokat, egy valami mégis mindegyikükre igaz. Mindannyian megöltek minimum egy embert, és mégis megúszták ezt büntetés nélkül. A vendéglátójuk pont emiatt hívatta őket a szigetre, mert ő nem tartja ezt igazságosnak.
Bár eleinte mindent rendben találnak, úgy gondolják egy jó kis kikapcsolódás lesz számukra ez a kiruccanás, szép helyen vannak, mégsem olyan fényes a helyzetük. Mindenkinek a szobájában kint lóg egy gyerekmondóka, amit mindannyian ismernek kívülről. Ezt még többen aranyosnak is tartanak, nem gondolnak arra, hogy azért elég rejtélyes ez. A vers tíz négerről szól. Ők pedig pont tízen vannak a Néger szigeten. Persze, ekkor még nem látják bele a hasonlóságokat, csak az első gyilkosság után. Az első halál már az első nap bekövetkezik. Majd egyre inkább megjelennek furcsaságok. Már csak az is, hogy a vendéglátójuk, aki meghívta őket, az nincs sehol. Aztán amikor megérkeztek a szigetre, akkor mondták nekik, hogy mindennap egyszer indul egy hajó a szigetre és vissza. Mégis már másnap hiába várják, nem érkezik az meg. Valamint sorra megölnek valakit közülük. Szépen pedig észreveszik majd, hogy a gyilkosságokat úgy követik el, ahogy a mondóka is szól. Viszont a gyilkos kiléte mindig rejtély marad. El is kezdik átkutatni a szigetet, de hamar kiderül, hogy csak ők tartoznak a szigeten. Vagyis köztük kell, hogy legyen a gyilkos. Csak a kérdés az, hogy mégis ki lehet az. Ezzel pedig csak egyre nagyobb félelemben töltik a napjukat a szigeten, lassan már senki nem bízik meg senkiben sem.

Bevallom nekem ez az alapkoncepció, hogy egy vers alapján történnek a gyilkosságok, tetszik, igen fantáziadúsnak gondolom. Maga ez a versike ahogy írtam már, gyerekeknek íródott, de azért elég beteg, valljuk be. El is gondolkoztam rajta, hogy nekünk van-e ilyenünk.  Annyira talán nekünk nincs. Legalábbis én erre jutottam. Vissza ehhez a mondókához. A történet során többször is visszalapoztam, hiszen abból következtetni lehetett a következő halálra. Sőt, el is gondolkoztatott, hogy néhányat vajon hogyan fog a gyilkos megcsinálni.
A másik, ami szintén így elnyerte a tetszésemet, az a meghívójuknak a neve. A többségüket egy bizonyos V. A. Lacky hívta meg, amit, ha összeolvasunk Valaki lesz. Mennyire jó ötlet már ez! Imádom ezt a kis játékot ebben a névben.

A könyv abban is segít nekünk, vagy inkább jobban összezavar minket, hogy különböző szemszögekből olvashatunk. Bevallom én is sok mindenkire gyanakodtam, de mindig volt egy erős gyanúm valakire, ami persze volt, hogy váltakozott. A könyv legvégén derül csak ki, hogy ki állt a gyilkosságok mögött, ami rendesen meg is lepett. Főleg mivel a szigeten mindenki meghalt egy idő után.

Egy kis meglepetés volt számomra az is, hogy bár alapból sem hiányzott volna a történetből a romantika, én mégis valamit találtam. Aztán lehet csak az én fejemben volt ez meg. Én már az elejétől kezdve szurkoltam egy párosnak. Méghozzá Philip Lombard és Vera Elizabeth Claythorne között láttam én valamit. Egyébként a legszimpatikusabb szereplő nekem Lombard volt. Tényleg nagyon megkedveltem őt a történet során.

Összegezve:
Bár sokáig féltem belekezdeni egy Agatha Christie könyvbe, mégsem bántam meg, hogy elolvastam. Sőt, sokkal jobban tetszett, mint gondoltam volna. Reménykedtem benne, hogy azért vinni fog majd magával a történet, de nem gondoltam volna, hogy egyenesen élvezni fogom.
A könyv végig fenntartotta az érdeklődésemet a meglepő és igazán ötletes fordulatainak hála.

Odáig voltam az alapkoncepcióért, hogy egy mondóka szerint történnek a gyilkosságok, valamint azzal is levett a lábamról, hogy az írónő milyen nevet álmodott meg annak, aki meghívta a szereplőinket a Néger szigetre.

Olyan annyira elnyerte a tetszésemet a Tíz kicsi néger, hogy szeretnék még az írónőtől olvasni majd.

Ha valaki még nem próbálkozott meg Agatha Christie könyvvel, de szeretne, akkor mindenképp ajánlom ezt a figyelmébe.

Kiemelt idézetek:
☆ „Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment,
    Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.
    Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott,
    Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc.
    Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten,
    Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.
    Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat,
    Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.
    Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között,
    Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.
    Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét,
    Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy.
    Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac
    Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.
    Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő,
    Egyet keblére ölel, és így marad kettő.
    Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd,
    Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy.
    Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg,
    Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek.” ☆ (2. fejezet)

☆ „– Valakiben muszáj bízni…” ☆ (15. fejezet)

☆ „De most eszmélek rá, hogy a művész nem elégedhet meg pusztán a művészettel. Hiába is tagadja, természetes vágy él benne az elismerés után.” ☆ (Epilógus)

Köszönöm, hogy elolvastátok!
Fruzsi